Vegyes zene-felvágott

Isis - In The Absence Of Truth (Ipecac/Neon Music)

Az Isis azon rock(?)zenekarok egyre népesebb táborába tartozik, akiket szinte lehetetlen kategorizálni. - Ezért most ezzel meg se próbálkozom, legyen elég annyi, hogy zenéjük valahol a progresszív metál, a hardcore és a postrock határmezsgyéjén mozog.
Az In The Absence of Truth, pedig továbbviszi azt a progresszív vonalat, melyet még az Oeanic indított el, egyre inkább eltávolodva a kezdeti hardcore, stoner hatásoktól. Ez az album sokkal dallamosabb, kevésbé sötétebb hangzású a 2004-es Panopticonnál. Több a hosszú, merengős, lágy instrumentális rész, mint a durvább, mélyre hangolt, hörgős zúzás (azért az utóbbira is akadt példa). Az In The Absence of Truth esetében, néha már az az érzésem támad, hogy inkább valami ambient lemezt hallok heavy metál helyett (mert tágabb értelemben az Isis azért metál akar lenni, csak nem úgy, ahogy azt megszoktuk). Ne várjunk semmilyen kiszámítható fel-alá váltakozást lassú és gyors részek között, a többnyire 6 percen felüli számok ugyanis jóval komplexebbek ennél. A dalok inkább lentről felfelé építkeznek, szépen folyamatosan elérve a tetőponjukat. Ugyanakkor szorosan egymásba is kapaszkodnak, gyakran visszatérő témákkal. Az In The Absence of Truth elméletileg egy concept-album, ami a Síita iszlám nagy kalifájának, Hassan-i Sabbah-nak a történetét járja körül (a cím is az ő híres mondására utal: "Az igazság nem létezik, minden megengedett."). Azonban a szövegek önmagukban nem tartalmaznak semmilyen konkrét történetet (ahhoz túl rövidek is), inkább csak összefüggő metaforákat, utalásokat. - Nincs is túl sok éneklős rész, hiszen itt inkább a zene hordozza a fő mondanivalót, a vokál inkább csak hangulati aláfestésként szolgál. - Az éles kontrasztok és hosszú játékidő ellenére a dalok sosem veszítik el dinamikájukat, az album egy pillatanra sem "ül le", mi pedig végig feszülten figyelünk, hova fog ez az egész kilyukadni. A lemez talán egyetlen hibája az, hogy nem lehet elégszer meghallgatni, mivel minden lejátszáskor új dolgokra figyelsz fel. Ráadásul ezt elég nehéz amolyan "háttérzajként" hallgatni takarítás közben, vagy tanuláshoz, mivel annyira magával ragadja az ember figyelmét.

Linkek: Isis hivatalos honlap, Isis a myspacen

K-OS - Atlantis: Hymns For Disco (EMI/EMI Hungary)

Ahhoz képest, hogy 2007 eddigi legrosszabb nyitódalával indul az Atlantis, a végére a félév egyik legjobb albuma kerekedik ki belőle. K-OS már jó pár évvel ezelőtt felhívta magára a figyelmet a kivételes dalszövegíró tehetségével, valamint számainak egyidejűleg tradicionális és modern hangzásvilágával, s úgy tűnik, hogy a mostani, harmadik eljövetel az eddigi produkciók megkoronázása. Az első számtól eltekintve (én mindig átugrom, ha felteszem a lemezt) egységben vannak a hiphop, soul, rock és törtütemre írt dalok, ráadásul sok esetben két-három stílus keresztezésének lehetünk a fültanúi. A kanadai mc/rapper többek közt szerelemből kiábrándulva sétál esőmosta utcákon hatvanéves klasszikusokat hallgatva, szombat esti bulikban szórakoztatja az embereket, a barátság és összetartozás eltűnt, gyönyörű világát idézi fel és természetesen a legvégéről nem hiányozhat egy gyerekkori történet sem az élet szépségeinek kiemelésével. A dalok könnyű dúdolhatósága és remek szövegei miatt az idei év egyik legjobban összerakott, nagy költségvetésű underground lemeze az Atlantis, beszerzése különösen azoknak az emberek ajánlott, akiknek fontos a zene és minden érzésüket, hangulatváltozásukat kötni tudják valamilyen stílushoz.
Linkek: K-OS a myspacen, Sunday Morning videó

Björk - Volta (One Little Indian)

Egy új Björk lemezt általában mindig komoly várakozás szokott megelőzni, ugyanis az izlandi művésznő eddig az összes anyagával igyekezett felrúgni a pop zene bevett koncepcióit, ráadásul ezt mind úgy tette, hogy szakmailag és anyagilag egyaránt sikeres tudott lenni.
És valóban, Björk most sem hazudtolja meg magát. Van itt minden, hajókürtöktől és női rézfúvós kartól kezdve, a Timbaland producer-guruval készített karcos, mély ütemeken át, egészen a pipáig (kínai citera). Azonban nincs semmi olyan egységes összetartóereje a lemeznek, mint ami mondjuk a Medúllán az emberi hang központi szerepének volt. Ráadásul a művésznő még a megszokottnál is hevesebben ugrál a műfajok között! Csak össze kell hasonlítani az I See Who You Are-t, ami egy orientalista hangzású, lágy szerelmes dal, és a brutális, sötét, indusztriál-elektrós Declaire Independencet, ami pedig simán lehetne "minden idők legzúzósabb Björk száma". A Timbalanddel együtt készített nóták (Earth Intruders, Innocence, Hope) is eléggé kilógnak a sorból, mivel behoznak néhány olyan mélyebb ütemet Björk világába, amiket normális esetben nem nagyon hallhatunk. Az egyetlen fix pont maga Björk az ő sajátos orgánumával, amitől valaki vagy rögtön elolvad, vagy a falra mászik (én pont az előbbihez tartozom). Na meg persze ott az ő tipikus szövegvilága is, ami elkalauzol a kis privát univerzumába, tele szenvedéllyel, szerelemmel, apátiával, na meg egy jó adag feminizmussal.
Pont az említett sokszínűség a Volta egyik gyenge pontjai, amitől még a rajongóknak is kicsit nehéz lesz egy szuszra végighallgatni. Sokkal könnyebb viszont rákattani egy dalra és azt kiemelni az albumról. - Az én esetemben ez konkrétan Dull Flame of Desire című darab. Monumentális, gyönyörű szerelmi óda, Antony Hegartyval duettben énekelve, a két hang tökéletesen kiegészíti egymást és rézfúvósok is itt találják meg legjobban a helyüket. - Azonban biztos lesz rajta mindenkinek egy-két olyan track, amin inkább átlépteti a lejátszót vagy esetleg elalszik alatta.
Linkek: Björk hivatalos oldal, One Little Indian Records, Björk a myspacen , Earth Intruders videó

Porcupine Tree - Fear Of A Blank Planet (Roadrunner)

Az ehhez értők szerint a progresszív rock mostanában reneszánszát éli, meg állítólag most már van ilyen neoprog is, vagy mit tudom én. Egyesek szerint a Porcupine Tree szintén valahol ebben a kategóriában helyezhető el, amiből max annyi igaz, hogy a dalok játékideje nagyrészt 6 perc fölött van. Nincs a Fear Of A Blank Planetben tulajdonképpen semmi olyan, amihez jazz konzervatóriumot kellett volna végezni, hogy élvezni tudjuk, max az albumnak magának van egy olyan komplex szerkezete, ami a prog dalokat szokta jellemezni. Voltaképp a Hertfordshire-i kvártet a jól bejáratott utat követi. Vesz némi 70-es évekbeli acid rockot, némi elektronikát, némi ambientet és egy csipetnyi metált, az egészet jól összekeverik egy nagy fazékban, majd kisütnek valami igazán fincsi vegyestálat a végére. Ellenben a mostani katyvaszba kicsit talán több fémzene került, mint eddig. - Az Anesthetize (egyébként ez a kedvencem, meg az első címadó szám) 17 perce alatt például még a duplázó is elkezd zakatolni, ami eddig eléggé idegen volt Steve Wilsonéktól, és más számokban szintén lehetőség nyílik komolyabb headbangelésekre. - A sötétebb, durvább, néhol pedig kifejezetten melankolikus hangulat eléggé érthető, hisz a Fear Of A Blank Planet témája az életét monitorok előtt élő fiatalság elidegenedése. Az album eleje még kicsit dühös, lendületes, majd szépen lassan hűl le (vagy inkább ábrándul ki) egészen a Sleep Together elnyújtott vonósokkal, zongorakísérettel megspékelt outrojáig. Az egész lemez elkap egy lendületre, mint a gépszíj, és alig veszed észre, hogy már el is telt az a szűk egyórás játékidő. Egy igazi ínyenc falat a sok műanyag kaja között!

Linkek: Porcupine Tree hivatalos oldal, PT a myspacen

Vladislav Delay - Whistleblower (Huume/Neon Music)

Új matériával jelentkezik Sasu Ripatti, a finn experimentalista ambient szláv álnév mögé bújt kultikus alakja. A meglehetősen munkamániás művész itthon leginkább talán a Luomo alteregóján írt szexi deep house munkáiról ismert, karrierje a nagyvilágban viszont a delayes dolgokkal indult meg a csillagok felé pont tíz évvel ezelőtt. Hatodik sorlemeze, a Whistleblower egy újabb nagyszabású kollekció hét olyan tétellel, melyek révén újjáéled Ripatti rég elfeledettnek hitt, bódult zenei világa. Utópisztikus hangvíziói annyira összetettek és terebélyesek, hogy a hallgató könnyedén elmenekülhet a valóságból ebbe a szavakkal nehezen megfogalmazható létsíkba. A majdnem hetvenperces lemezen folyamatosan változik az ütem, különféle, ismeretlen hangok ütköznek egymásnak és hoznak létre újabbakat, s ezzel egyidőben a hangulat, az atmoszféra is ugyanígy vándorol komorabb, sötétebb állapotokból a teljesen békés, egyszerű kisugárzások felé (Wanted To Kill, I Saw a Polysexual, He Lived Deeply), vagy éppen fordítva (Lumi, Recovery IDea). Az egyik legszebb darab a Wanted To Kill című opusz, ami az első hét-nyolc percben képtelen eldönteni, hogy a befordult minimalizmus könnyed négynegyedeivel, vagy a delíriumos dub őrültebb ritmusképletével haladjon előre, majd a tizedik perc körül egy annyira letisztult, természeti hangokkal erősen körbe lengett záráshoz érkezik, hogy képtelenség eldönteni, hogy az alapzajon túli, halk madárcsiripelés a nyitott ablakon kívülről érkezik, vagy a felvételben van, miközben eme sorokat írom. A Vladislav Delay-éra tizedik évfordulójának a megünneplése közel van tehát a tökéleteshez, s hab a tortán, hogy nyáron újra megjelenik a Multila, a szerző 2000-ben írt és a közvélemény által mindmáig legjobbnak tartott albuma.
Linkek: Ingyenesen letölthető zene az albumról: I Saw a Polysexual
Converge - No Heroes (Epitaph)

A Converge 1991-ben alakult az USA-ban, a massachusettsi Salemben. Kezdetben még az olyan punk, metalcore bandák stílusát követték, mint a Black Flag, Born Against, Entombed, stb. Aztán folyamatosan elhagyták a jól bejáratott riffeket, hogy új, kísérletezősebb és zajosabb utakra lépjenek.
A mostani No Heroes egy kicsit punkosabb, kevésbbé bonyolult a kultikus Jane Doe-nál, viszont zajosabb a legutóbbi You Fail Me című anyagnál, valahol pont a középúton. Rögtön az első számnál (Heartache) kapunk egy 1 perc hét másodperces vesénrugdosást, amiből csak az utolsó track után tudunk felállni. - Na jó, pont a lemez felénél van egy közel tízperces "szerelmes ballada" (Grim Heart/Black Rose), ami alatt kifújhatjuk magunkat. - Azonban semmiképp sem intézhetjük el annyival az egészet, hogy "anyád, ez baromi zúzós".
Eleve a No Heroes legrövidebb tétele is jóval technikásabb és sokszínűbb, mint akármelyik hc, metalcore lemez, amit mostanában hallottam. Ben Koller dobos néha olyan gyorsan váltogat a ritmusok között, hogy az ember alig bírja kapkodni a fejét, Kurt Ballou pedig olyan síron túli dallamokat csal ki (néha elhangolt meg szanaszét torzított) gitárjából, hogy arra még Jimmy Page is rábólintana. Ha pedig jobban meghallgatunk néhány dalt (pl. Orphaned), akkor a vad ritmusok és Jacob Bannon artikulálatlan üvöltözése mögött helyenként olyan dallamos témákat fedezhetünk fel, amiket simán tudna hasznosítani akármelyik MTV-s pop-metál zenekar is. Mindamellett nem bonyolítják túl a dolgot, a számok rövidek, velősek és a gyakori témaváltások meg kiállós részek ellenére megmarad a punkos lendület, ami a Converge gyökereit jelenti.
Lényeg, a lényeg, hogy mielőtt valaki a kezdeti dobhártyasérülések miatt kivágná a No Heroest a lejátszóból, inkább hallgassa meg újra kicsit nyitottabb fülekkel, ugyanis tartogat pár rejtett meglepetést. Arról meg nem is beszélve, hogy ezt mind élőben megtapasztalhatjuk, ha kúlius 15-én ellátogatunk a budapesti Kultiplexbe.

(Cooty)

(flynn)