Hangzatos mondatok...

Mondhatjuk inkább azt, hogy a cél közös, mindenki által támogatott. Az oda vezető útról kevés embernek van képe. A tandíj miatt hatalmas médiaérdeklődés övezte a felsőoktatást az elmúlt két évben, aminek nem az lett az eredménye, hogy társadalmi konszenzuson nyugvó, részletesen kidolgozott előterjesztések születtek, hanem egyszerű politikai sikerhajhászás, amely mellőzött sokszor minden szakmaiságot. A problémát súlyosbította az a tény is, hogy a magyar rektorok fizetett politikai hirdetésben fejtették ki a kormánnyal azonos véleményüket. Azt gondolom, a felsőoktatást csak a szakmai munka viheti előre, a tudomány és a politika nem fér össze.

Ez volt az elmúlt időszak legnagyobb hibája, ezért nem tartunk ott, ahol tarthatnánk. Nem kell minden félévben világot megváltó gondolattal előállni, azonban a mi felsőoktatásunk olyan sok sebből vérzik, hogy kevés pont van, ahol ne lehetne olyan módosítást eszközölni, amivel jobbá lehetne tenni a magyar felsőfokú oktatást.

Tökéletes megoldás legtöbbször nincs, azonban minden szabályozásnak van előnye, illetve hátránya. A bevezetést megelőzően ezeket megfelelően elemezni kell és felkészülni az előre várható hatásokra. Ez eddig szinte egyszer sem történt meg. Legtöbbször a tudományos fokozatok mögé bújva, hasra ütés alapján alakították a felsőoktatást. Az utolsó Felsőoktatási Kerekasztalon, a javaslatunkat követően három munkabizottság is alakult, melyek az átjárhatóság kérdését, a hátrányos helyzetűek problémáit, illetve a szociális kérdéseket vizsgálják majd. Mindannyiunk érdeke, hogy megfelelő elemzésen alapuló adatok alapján hozzunk döntéseket, ne pedig a politika görbe, egyoldalú tükre legyen a mérvadó.
Remélem, a jövőben sikerül rávenni minden érintettet arra, hogy így dolgozzunk együtt.

A kijelentések, vélemények, amelyek a felsőoktatásról szóltak, tele vannak ellentmondásokkal. Gondoljunk például arra, hogy azt szeretnénk, ha a diplomáink, vagy inkább a végzett hallgatóink a nemzetközi versenyben is megállnák a helyüket. Azt persze már nem szeretnénk, ha el is mennének Magyarországról. A kettőt azonban nem szabad, vagyis inkább hiba szétválasztani. A nyelveket jól beszélő, tehetséges fiatalok előtt ott a világ. Ők nem azért mennek el, mert a másik ország jobban tetszik, hanem azért, mert az adott állás, amit kínálnak nekik, további szakmai fejlődést biztosít számukra. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy gyakran sokkal nagyobb fizetést kapnak az elvégzett munkájukért, ami mellé a szakmai fejlődés nagyobb lehetősége is párosul. Egy külföldi munkatapasztalattal rendelkező diplomás pedig sokkal kelendőbb a magyar munkaerőpiacon is. Itt is van egy ellentmondás. A kormány néhány - természetesen a görbe tükörnek megfelelő adatokkal rendelkező - ország adatait figyelembe véve azt hangoztatta, hogy Magyarországon nagyobb a diplomások bérelőnye. Ez itthon igaz, de azért, mert nagy a szürkegazdaság, illetve sokkal több olyan diplomás dolgozik diplomát nem igénylő munkakörben, mint más országokban.

Ahhoz, hogy valóban vonzóak legyünk külföldi hallgatók számára, tiszta viszonyokat kell teremtenünk. A legtöbb intézménynek még angol nyelvű weboldala sincs. Olyan intézmény, melynek a hírei több nyelven jelennek meg, szinte alig található. Enélkül azonban a határon túlról nehéz lesz idegen ajkúakat csábítani a felsőoktatásunkba. Azok a képzések, amelyek világszinten jó ár/érték arányt képviselnek, nem lesznek sokáig bajban, és adott számukra a fejlődés lehetősége. A többiek pedig már elkéstek...

A fent említett témák mellett természetesen ezer meg ezer olyan kérdést lehetne felvetni, amiről érdemes lenne beszélni a felsőoktatással kapcsolatban. Egyet azonban még kiemelnék. Ez pedig a költségtérítéses hallgatók helyzete. Ők már most megrendelői pozícióban vannak. Igazából az államis hallgatók is, csak ott a megrendelő az oktatási minisztérium, a költségesek estében pedig az, aki a költségtérítést befizeti. Fontosnak tartom az intézményeken belül ennek a felismerését. Az lenne a legjobb, ha az intézmények valóban piaci megrendelőként bánnának a hallgatókkal, vagyis egy-egy elmaradt óra, vagy időpontváltozás megoldására a piacon bevett szokásokat alkalmaznák, nem pedig a monopol állami nagyvállalat arcát mutatnák a hallgatók felé. Jogos a kérdés, hogy végtére is mindkét esetben az adófizetők azok, akik fizetnek a képzésért. Ez igaz, azonban az egyik esetben a hallgató, aki reklamációval élhet, mint megrendelő, a másik esetben azonban az állam, akinek fel kell lépnie a hallgatói érdekképviseletek észrevételei alapján.

Mindkét lehetőségnél hathatós segítséget tud nyújtani az intézményi, illetve az országos hallgatói érdekképviselet, hiszen ez az elsődleges célunk, feladatunk.

Sokszor érte az a vád a HÖOK-ot, hogy politikai indíttatás alapján fogalmazza meg véleményét. Ez is csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy a politika nem tudja kezelni a szakmai véleményeket, minden, ami nem az éppen aktuális kormány véleményével megegyező az ellenzéki vélemény. A HÖOK-nak nem érdeke bármelyik politikai pártot követnie, hiszen ezzel saját létjogusultságát kérdőjelezné meg. Sokkal inkább arról van szó, hogy egyszerűbb meggyőzni a kormánypárt képviselőit, szavazóit azzal, hogy a HÖOK ellenzéki nótát fúj, mint azt mondani, lehet, hogy igazuk van...

Forrás: EduPress